Helytörténet
Illyefalva
Illyefalva a baróti hegyekből eredő Illyefalvi patak völgyében, az Olt jobb oldalán fekszik. Nevét az ószövetségi Illés prófétáról, a református vártemplom középkori védőszentjéről kapta.
Történelmi áttekintés
1322-ben a pápai tizedjegyzékben Villa Helye néven bukkan fel. 1333-ban villa Elye, egy évvel később pedig villa Hellye néven szerepelt ugyanott.
Az 1567-es évi regestrumban jelent meg a ma is használt megnevezése: Illyefalva. Abban az időszakban Sepsiszentgyörgy mellett, Sepsiszék második legnagyobb települése volt.
A település megközelítőleg 1578-ban kapott városi rangot, Cseffey János háromszéki királybíró közbenjárása révén.
1595. április 16-án a Gyulafehérváron tartott országgyűlés végzései között Illyefalva úgy szerepel, mint szabad taxális város. Mint mezőváros bíróval, 12 személyből álló magisztrátussal és országgyűlési követküldési joggal rendelkezett.
1613-ig Illyefalva és Székelyudvarhely szervezte a székelyföldi postajáratokat.
Az 1618. október 5-én kiadott okmányában Bethlen Gábor Illyefalva szabadalmait is megerősíti.
1625-ben, ugyancsak Bethlen Gábor fejedelemnek volt köszönhető, hogy Illyefalva saját önkormányzattal rendelkező mezőváros lett, és már nem tartozott a szék joghatósága alá.
1612. augusztus 11-én a szászoknak a Báthori Gáborral való ellenségeskedései miatt, Weisz Mihály brassói királybíró utasítására Géczi András zsoldosaival megtámadja Illyefalvát. A várost elpusztítják, a székelyek az illyefalvi várba vonultak vissza. Október 16-án az újból támadások következtében az illyefalvi várat megadásra kényszerítették.
1658-ban érte a legnagyobb pusztítás a várost. II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi hadjárata után a védtelenül maradt országra támadtak a tatár kán, a szilisztrai pasa, a havasalföldi és a moldvai vajda egyesült seregei. A büntető hadjáratot a szultán rendelte el, a fejedelem engedély nélküli hadjárata miatt. Óriási pusztítást vittek végbe egész Erdély területén, a legelső megtámadott erősségek sorába tartozott az illyefalvi vár. A seregek az öt napig tartó ostrom után a várat bevették, a harcokban több mint 500 ember esett el. Ekkor a várossal kapcsolatos összes okirat is elégett, amelyeket a várban őriztek.
1704-ben labancok dúlják fel a településeket. Aldobolyt teljesen felégették, csak két ház és a templom maradt meg.
1845-ben az uralkodó a város számára jogot ad három országos vásárra: január 10-én, május 1-én és szeptember 1-én, valamint szombati hetivásárok tartására.
Az 1848-49-es szabadságharc idején Illyefalva aktívan kivette a részét az önvédelmi harcból, megtaláljuk polgárait Erdély valamennyi csataterén. Az aldobolyi hídfőt hol a székelyek, hol az osztrákok birtokolják; hol székely szabadságharcosok vonulnak át a községen, hol osztrák és orosz erők.
Illyefalva bányászfalu volt. Több megszakítással 1868 és 1961 között itt lignitbánya működött, melyben mélyműveléssel fejtették a közepes minőségű földes barnaszenet. Maradványai, akárcsak egy régi külművelés helye, az Illyefalvi-patak völgyében még ma is látható. Itt egy gyengén szénsavas ásványvíz forrás, az Anna-kút tör a felszínre.
1876-ban a vármegyei közigazgatás bevezetésével Illyefalva megszűnik város lenni.
1940-44 között határmenti település, így Illyefalva Magyarországhoz, Aldoboly Romániához tartozik.
1944-ben a község területén heves harcok folynak egyrészt a román és szovjet, másrészt a védekező német és magyar csapatok között.
(Török János)
Aldoboly
A közigazgatásilag Illyefalvához tartozó Aldoboly Alsó Háromszék határfaluja, ősidők óta lakott hely, ma vegyes (magyar és román) lakosságú település. A határában lévő erdőszélen, a Bás nevű magaslaton a hagyomány szerint egykor vár állott, amelynek azonban nyoma sem maradt.
1461-ben a falut Dobolj néven említik. 1704. július 25-én az aldobolyi síkon írták össze a fegyverforgató székelyeket. A szervezkedés miatt a labancok még abban az évben feldúlták a falut, a templomon kívül csak két ház maradt épen. Innen délre már a Szászföld, a Barcaság terül el.
Mivel 1940-ben Aldoboly és Illyefalva között állították fel az országhatárt, 1944-ben heves harcok dúltak a faluban, az Észak-Erdélyt ostromló román és szovjet, valamint az azt védelmező magyar és német csapatok között. A település déli felében van az 1945-ben létesített hősök temetője, amely főként a második világháborúban elhunyt katonák hamvait őrzi. A 600 négyzetméteres sírkertben 108 kereszt áll, ezek többségén román nevek olvashatók. Külön obeliszket állítottak a második világháborúban elesett szovjet és román katonák emlékére. A falu temetőjében több negyvennyolcas hős sírköve is látható.
Sepsiszentkirály
Sepsiszentkirály határa Sepsiszentgyörgy külvárosától, Szemerjától délre, az Olt völgyétől a Székföldig terjedő sík és dombos vidéken terül el Nyugat-kelet irányban. A falun átfolyó patakocska, a Falu pataka vagy Szentkirály pataka néven ismert, az Oltnak a Baróti hegyekből eredő mellékvize. A település két fő utcája párhuzamosan halad a patakkal.
1332-ből származik a falu első írásos említése a pápai dézsmajegyzékben: sacerdos de Sancto Rege néven. A helység neve arra utal, hogy templomát az első magyar király, Szent István tiszteletére emelték. Valószínűleg ennek a templomnak a helyén áll a mai unitárius templom.
A reformáció idején a helység lakói áttérnek az unitárius hitre. Napjainkban is a falu lakosságának kétharmada unitárius, egyharmada pedig református. A református templom 1879-ben épült.
A falu története Háromszék lakosságának történetét követi. A kezdetben teljesen szabad székelyek lakta falu szinte 1848-ig megtartotta ezt a státusát.
1567-ben a települést 30 kapuval jegyezték fel, 1614-ben a Bethlen-féle összeírás az 53 szabad székely családfő mellett mindössze egy zsellér családfőt említ a faluban. A település lakói közül aránylag kevesen vettek részt a Rákóczi-féle szabadságharcban, viszont sokat szenvedtek a megszálló osztrák katonaságtól. Az 1848-as forradalomban fazonban szép számmal részt vettek a falu lakosai.
Sepsiszentkirály a jobbágyfelszabadítás után, majd a kapitalista fejlődés megindulása után is megőrizte mezőgazdasági jellegét. 1879-ben itt alakult meg néhány munkással az első kisebb székely szövőgyár.
Az első, de főleg a második világháború után megkezdődött a lakosság elvándorlása: kezdetben kisebb mértékben a környező városokba, majd távolabbra is. Az eltávozott családok házait sepsiszentgyörgyi és máshonnan származó polgárok vásárolták meg hétvégi házaknak, nyaralóknak.
(Janitsek Jenő – Hári Gyula)